Brittainy C. Cherry: Lebegés

Azt gondolom, az olvasás sokban hasonlít a szerelemre. Először is meglátod a borítót, ami alapján eldöntöd, érdemes-e a könyv a figyelmed akár egy apró szegletére is, majd vagy továbbsétálsz, vagy adsz neki egy esélyt. A fülszöveg, mint az első randi, megpecsételheti a kapcsolat folytatását, sikerét vagy bukását. Végül azonban mégiscsak a kémia dönt, ami az első néhány oldal elolvasása után vagy megszületik, vagy nem.

Kicsit így voltam én is a Lebegéssel, bár a borító ezúttal viszonylag kevés szerepet játszott a választásomban, annak ellenére, hogy jobban belegondolva sejtethette volna, hogy ez nem lesz nekem való. Valójában nem rajongok azokért a könyvekért, amelyek gombamód szaporodnak manapság, címlapjukon ruhátlan vagy kevésbé ruhátlan férfiakkal/nőkkel, olykor erős szexuális töltettel, mert akarva akaratlan olyan történetekre asszociálok belőlük, mint a Szürke ötven árnyalata, illetve az azóta felkapott erotikus irodalom műfaja, amely igencsak távol áll az ízlésemtől. Emellett az utóbbi időben úgy alakult, hogy a romantikus könyvek iránti érdeklődésem is jócskán megkopott. Félreértés ne essék, szeretem, ha van romantikus szál a történetben, sőt igénylem is, de – hacsak nem kiemelkedően lenyűgöző a történet – nem kedvelem, ha a romantikus vívódás adja az egyetlen alapkoncepciót. A Lebegés valahol félúton jár a két műfaj között, így számomra nem volt a legszerencsésebb választás.

Fülszöveg: Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar. Tristan csókja haragos volt, és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém. 

Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk rejlő démonok legyőzéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!

Tehát a kémiára visszatérve: ez a könyv és én nem igazán találtuk meg a közös hangot, így történhetett, hogy egy hónapomba telt kiolvasni. Sajnos eleve túl nagy elvárásokat támasztottam irányába, miután a Molyon 90%-os értékelést kapott. Biztos vagyok benne, hogy a maga műfajában nagyon jó olvasmányról van szó, nem lehet véletlen, hogy ennyi embernek tetszett, engem azonban félrevezetett a fülszöveg. Mindenesetre nem szeretek könyvet félbehagyni, ha nem muszáj, így magamra kényszerítettem, és az olvasás kezdeti döcögése egész gördülékennyé vált, így a második felén két nap alatt túljutottam. De ez inkább az elszántságomnak köszönhető, mint a könyv értékeinek.

Mielőtt folytatnám, azért azt szeretném leszögezni, hogy minden tiszteletem az írónőé, aki könyvkiadóknál történő házalás helyett saját maga oldotta meg a publikálást. Saját bevallása szerint azért tette ezt, mert úgy gondolta, hogy az esetleges visszautasítások írói kedvét szegnék, ezt megelőzvén a könyv szerkesztésének és kiadásának minden lépését maga végezte, ami szerintem nagyon ambiciózus vállalkozás.

Nézzük, mink van tehát: adott egy nő és egy férfi, mindkettőt megtépázta a múlt, mindkettő szíve összetört, mindkettő a másik segítségével próbálja begyógyítani a sebeket. Továbbá az egészhez enyhe erotikus színezet társul néhány bekezdéses leíró részekkel. Annak ellenére, hogy nem vagyok sem a műfaj szakértője, sem rajongója, úgy éreztem, egymást érik az ismétlések ezekben a leírásokban, és tulajdonképpen mintha valamiféle űr kitöltésére szolgáltak volna, nem adtak hozzá a könyv értékéhez.

Emellett a történet kulcsmotívuma a gyász, illetve annak feldolgozása. Az elmúlt 1,5 évben meglehetősen szoros kapcsolatba kerültem ezzel az érzéssel, így ezt a részt teljes mértékben át tudtam érezni, annak ellenére, hogy az én gyászom természete egészen más jellegű, mint a főszereplőké. Ezzel a zsibbasztó fájdalommal való küzdelem hatja át a könyv minden sorát, valójában még az erotikus részeket is. Bár megértem, milyen érzéseket próbált az írónő kicsalni az olvasóból, sokszor mégis erőltetettnek és mesterkéltnek éreztem, és tulajdonképpen nem ért el a szívemig úgy, ahogy kellett volna.

Az erotikán túl, vagy éppen annak hozadékaként egy újabb kötelező modern elem az iszonyú közönségesen viselkedő, de jó szándékú legjobb barátnő. Ugyan írott formában még nem volt „szerencsém” ehhez a karaktertípushoz, az amerikai vígjátékok kiküszöbölhetetlen elemévé vált. Ékes példája ennek a Rossz anyák, a Hogyan legyünk szinglik vagy a Csajok hajnalig. Ez a szereplő legtöbbször nagyszájú, szókimondó, harsány személyiség, aki a legnemesebb férfi testrész legalább tíz szinonimáját ismeri, továbbá minden gondolata és megnyilvánulása a szex körül forog. Általában a főszereplő – jelen esetben Lizzie – ellenpólusaként, egyfajta szárnysegédként funkcionál. Belőlem kicsit visszatetsző érzéseket vált ki ez a humorosnak szánt karakter, mind a vásznon, mind írott formában, ráadásul teljesen sablonos figura, akivel nem igazán tudok mit kezdeni.

A Bridget Jones-sorozatból ismert (legalábbis engem rá emlékeztető) hebehurgya anyafigura is megjelenik a könyvben. A gyász számára sem ismeretlen érzés, a férje elvesztése után keletkezett űrt sorozatos melléfogásokkal próbálja kitölteni, amit főszereplőnk mély elítéléssel figyel. Kapcsolatuk igazából nincs komolyabb mélységeiben ábrázolva, ráadásul az ember úgy érzi, hogy a gyászt megélő anyaként sokkal mélyebb kötelék kellene, hogy a hasonló érzéseket átélő lányához kösse.

Mindezt pedig kapjuk egy kisvárosi környezetben elhelyezve, ami engem a Gilmore Girls Stars Hallowjára emlékeztetett (de lehet, hogy csak azért, mert éppen a harmadszori újranézés közepén járok). Igazából kedvelem a kisvárosi hangulatot (az előbb említett Gilmore Girls és az Everwood az abszolút kedvenc sorozataim közé tartoznak) annak ellenére, hogy tudom, vannak kissé kisarkított elemei, úgy, mint a mindenkiről pletykáló ismerősök, a városi közgyűlés és az azt követő halvacsora.

A végén azért még kapunk egy krimibe illő csavart is, ami egy kicsit feldobja a szenvedés-kéjelgés váltakozását, mert azt éreztem, hogy ez a könyv erről szólt. Egymást váltják a felidézett emlékképekből táplálkozó gyászhangulat és az erotikusnak szánt bekezdések, néhol némi átfedés is van a kettő között. Tehát ez a krimis elem nem volt úgy istenigazából előkészítve, de amikor már halványan felsejlett, sejteni lehetett, hova vezet. Nos, ez volt a könyv legizgalmasabb néhány oldala, azt hiszem. A többit olyan ímmel-ámmal olvastam.

Összességében a Lebegés egy egész jó alapötlet felszínes megvalósulása. Az emberi kapcsolatok és jellemek nincsenek megfelelő mélységekben ábrázolva, így az ember egyik szereplővel sem tud rendesen azonosulni, egyik karaktert sem érzi közel a szívéhez. Írónk idekap-odakap, néha behoz egy is konfliktust, amit aztán hamar el is simít; az egész könyvben valahogy ezt a kapkodást éreztem.

Sajnálom, hogy egy ilyen jó értékelést kapott könyvről nem tudtam ódákat zengeni, de ez elég sokszor megesik velem: nekem például egy 79%-osra értékelt Ízek, imák, szerelmek simán eléri a 90%-ot. Valószínű ez esetben túl magas elvárásokat támasztottam felé, fordulatokra, érzelmi hullámokra számítottam, sírni és nevetni akartam egy oldalon belül, ahogy mondjuk egy Mielőtt megismereteleken, de ezek az érzések sajnos elmaradtak.

Végül, akit esetleg érdekel, nimfomán szereplőnk néhány SPOILERES mondatban összefoglalta a sztorit, amiben igazából minden benne van:

Amikor meghalt a férjed, és te eltűntél egy évre, majd visszajöttél, de annyira ki voltál borulva, hogy kefélni kezdtél egy seggfejjel, akiről később kiderült, hogy nem is seggfej, csak egy szerencsétlen flótás, ráadásul hozzád hasonló világfájdalma van, mert meghalt a felesége meg a fia? Aztán a kefélésből valami bonyolult erotikaland lett, amelyben mindketten valaki másnak képzeltétek magatokat, de aztán egy nap rájöttetek, hogy önmagatok akartok lenni, és egymásba szerettetek. Aztán te megtudtad, hogy a férjednek köze volt a csávó családját ért szerencsétlenséghez, szarul kezelted a helyzetet, mire a pasi lelécelt, de valamilyen oknál fogva úgy gondolta, teljesen rendben van, ha apró üzenetekkel bombáz továbbra is. Persze csak azt érte el velük, hogy még jobban összezavart, és még tovább növelte a fájdalmadat, és te másra sem tudtál gondolni, csak arra, hogy „ó, a büdös életbe, olyan, mintha  minden hónapban négy héten át menstruációs görcseim lennének, és már fagyit sem ehetek mert a forró könnyeim felolvasztják, amikor belesírok az algidás dobozba.

Értékelés: 2/5