Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai

Ezúttal a cseresznyevirágok hazájába, Japánba tettem képzeletbeli utazást Arthur Golden mesterművének köszönhetően. Bevallom, sosem vonzott különösebben Ázsia kultúrája, ennélfogva viszonylag kevés tudást mondhatok magaménak Japánról, és kicsit tartottam tőle, hogy e könyv nem fogja lekötni a figyelmem. Mindig is megbabonázott ugyan – bár képeken csupán – a cseresznyefák virágzása, amely rózsaszínre festi a tájat, de ezen kívül valahogy az egész olyan nagyon távolinak tűnő, megfoghatatlan világ volt számomra.

Ennek ellenére ez a könyv az első pillanattól fogva magával ragadott és nem eresztett. Nem egy hihetetlen fordulatokban gazdag, pulzusszám-emelő történetről beszélünk, hanem egy zárt és rendkívül érdekes világot lefestő kulturális kalandozásról. Pontosan az ilyen könyveknél történik meg az olvasás perspektíva-tágító hatása: egy olyan kultúrát mutat be testközelből, amelyről csak halvány sejtéseim voltak előtte, és amelyen vajmi keveset töprengtem, azonban az utolsó oldal után még sokáig nem tudtam kiverni a fejemből.

A történet egy gésa életútjának egyes szám első személyben történő elbeszélése kora gyermekkorától a felnőtté váláson át élete hajnaláig. Igazából akkor lettem biztos benne, hogy a történet teljes mértékig magával ragadott, amikor rájöttem, hogy végre nem figyelem a fordítás minőségét – ami mellesleg nagyon jól sikerült –, hanem csak sodródtam az eseményekkel.

Főszereplőnk, Csijo kislány még a mese elején, szüleivel és nővérével egy kis halászfalu egyszerű körülmények közt élő lakója. Az édesanya betegségét követően a testvérpár sorsa egy gazdag férfi kezébe kerül, aki gésának adja a lányokat. Az addig csak a halászfalu védettségét ismerő szürke szemű Csijo előtt egy egészen új világ bontakozik ki Kiotóban, ahol nővérétől elszakítva kezdődik el gésává válásának nehéz sorsú útja.

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de a közhiedelem hajlamos a gésákat a prostituáltakkal azonosítani, azonban a könyv egyik nagy tanulsága, hogy a gésák magasabb ranggal rendelkező, tanult nők, akiknek az egyszerű ösztönök kielégítésénél sokkal összetettebb feladataik vannak. Csijo számos hátráltató tényezőt leküzdve a Gion negyed egyik legelismertebb gésájának oltalma alatt megkezdheti a gésává váláshoz szükséges tanulmányait: zenélni, táncolni, énekelni tanul, de külön művészete van a tea felszolgálásának vagy a kimonó viselésének is, nem mindegy ugyanis, a csukló, az alkar hogyan bukkan elő e mesés ruhadarab alól.

Csijo élete nem könnyű: siratja szüleit, elveszett testvérét, a vele egy okijában élő gésa pedig mindent megtesz azért, hogy a lány ne válhasson gésává – amitől jövője, sorsa és megélhetése függ –, különleges szürkéskék tekintetével és megkapó szépségével ugyanis fenyegetést jelent számára.

Igazán érdekes volt megtudni, hogy a gésák annál értékesebbek, minél kevesebb férfivel létesítenek testi kapcsolatot. Fő feladatuk a befolyásos úriemberek teaházakban és rendezvényeken történő szórakoztatása, testi kapcsolatot csak nagyon ritkán és csupán nagyon magas árért létesítenek. Sőt, az igazán elismert gésák életükben egy, legfeljebb két dannával rendelkeznek, ami nem más, mint az a befolyásos férfi, aki anyagi szempontból patronálja a gésát, s cserébe szórakoztatást és testi kapcsolatot vár el. Ez amolyan exkluzív férfi-nő kapcsolat, a gésának ugyanis nem illik mással együtt hálni attól a pillanattól, hogy dannája lesz. Emellett persze értékes erény maga a szüzesség is, amelyet csak is jó pénzért érdemes egymást túllicitáló gazdag uraknak ajándékozni külön szertartás keretében.

Van a történetnek egy szentimentális szála is, amely életben tartja a reményt, hogy ennél az életnél jobb vár Csijora, aki időközben felveszi a Szajuri gésanevet. Számos hányattatással a háta mögött a lány nem remélheti, hogy valaha is gésává válik, legfeljebb az okija szolgálójává, azonban megismerkedik az Elnökkel, aki életének meghatározó eleme lesz A találkozás oly’ mély hatást gyakorol rá, hogy végül ennek köszönhetően lép a gésává válás útjára, és kezdi el üldözni álmát, amely szerint egy nap majd az Elnök – ez az elragadó és jóképű férfi – lesz a dannája. Hogy ez miként alakul a szövevényes történetben, azt nem szeretném elárulni, de az biztos, hogy e szálnak és a beleszőtt érzelmi töltetnek köszönhetően a mű egy kicsit kilép a gésák zárt világából.

Számos olyan kulturális ténnyel ajándékozott meg a könyv, amelyről sejtésem sem volt, ezért is érzem úgy, kevesebb lennék, ha nem olvastam volna, és amellett, hogy rengeteg érdekességet tudtam meg a japán kultúráról, az életszemléletemet is formálta. Sok olyan igazságot tartalmaz ugyanis, amely bárki számára fontos és hasznos lehet: ilyen például az, hogy a legsötétebb éjszakán is ott a hit, hogy hamarosan felkel a nap, s e remény mindünkben él még akkor is, ha azt a körülmények igyekeznek gyökerestül kiszakítani.

Egyes kritikusok azt mondják, a könyv komoly kulturális félreértelmezés, a gésák nyugat általi romantizálása. Én azt mondom, aki nem a téma szakértője és nem is akar azzá válni, csupán egy csipetnyi betekintést szeretne ebbe a különös világba, annak tökéletes ez az olvasmány. Gyönyörű, megragadó, ugyanakkor a maga valóságában igen nyers, igazán különleges történet. Nagyszerű indítása volt az évemnek.

Értékelés: 5/5

Tovább

Én és a(z) hercegem e-book olvasóm

Már a blog megnyitása előtt megfogalmazódott bennem, hogy a könyvek mellett más, könyvekkel kapcsolatos témákról is írhatnék. Kézenfekvőnek tűnt, hogy az e-book olvasómmal kezdjem ezt a sort, mert bizony igen fontos szerepet játszott abban, hogy az olvasás mindennapos élménnyé válhasson számomra.

Szégyenszemre nem emlékszem barátságunk kezdetének pontos dátumára, de Mr. Kindle és én már legalább öt éve elválaszthatatlanok vagyunk. Hű társam ő a hosszú és kevésbé hosszú utazásokon, a borús és felhőtlen napokon, és sokszor még az utcán, séta közben sem hagy magamra.

Most nekiláthatnék érveket és ellenérveket felsorakoztatni az elektronikus könyvek kontra nyomtatott könyvek vitájának részeként, de semmi ilyesmire nem készülök. Tartom magam ahhoz, hogy a valódi könyvek pótolhatatlan eszmei értékkel bírnak, óvni kell őket, vigyázni a gerincükre (én már-már kínosan ügyelek rá, meg ne törjenek) és persze nagyon jó az illatuk. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az e-book olvasó bizony szinte a legkisebb női kézitáskába is bepréselhető, miközben mondjuk egy Elfújta a szél csak komoly fizikai akadályok leküzdésével (hiába mondják, hogy a rejtélyes női táska mindent elnyel). Pontosan ez volt az első és legfontosabb okom rá, hogy beszerezzem ezt a hasznos kis készüléket.

Már egészen régóta az az elvem, hogy nem indulok el otthonról könyv nélkül, nem számít, hová készülök. Sosem lehet tudni, mikor adódik alkalom néhány sor elolvasására, és sokszor nemcsak az alkalom adott, de komoly létszükséggé is válhat. Én például nem igazán szeretek csak úgy, semmittevősen várni a buszra vagy álldogálni a sorban – valahogy kínosan érint, ha csak nézelődöm -, ilyenkor sokszor az olvasóm siet a segítségemre.

Na de mit is kell tudni róla?

Ez egy Amazon Kindle 4, amely nagyjából egy átlagos könyv méretével rendelkezik. A technikai részletekbe nem mennék bele, de az úgynevezett e-ink technológiának köszönhetően a kijelzője a könyvek papírlapjához hasonlít, és amellett, hogy nagyon energiatakarékos, háttérvilágítás híján a szemet sem roncsolja. Kivéve persze, ha sötétben próbáljuk meg olvasni. J

Sokszor kérdezik tőlem a környezetemben élők, hogy nem zavaró-e, hogy csak villanyfénynél tudom használni, hiszen mennyivel célszerűbb lenne egy világító kijelző. Egyáltalán nem zavar, sőt, kevésbé fárad el a szemem, ráadásul így jó okom volt beszerezni hozzá egy hasznos kis kütyüt, egy rácsatolható lámpát (odáig vagyok az ilyen okos és trükkös dolgokért, és kapva kapok az alkalmon, hogy ilyeneket vásároljak). Ha ezek mellett még egy egyszerű micro-USB csatlakozós telefontöltő is van nálam, megállíthatatlan vagyok. A Kindle ezen verziója ugyanis egyszerűen tölthető telefontöltővel – remélem, ezt a későbbi változatokban sem módosították –, és az akkumulátor kimondottan sokáig bírja, ami nagyjából három 300 oldal körüli könyv elolvasását jelenti.

A megvásárlást követően az olvasómat regisztráltam az Amazonra, így wifi-n keresztül számos ingyenes és akciós angol nyelvű e-könyvhöz férhetek hozzá. Ezt a funkciót bevallom még nem igen használtam, de ami késik, nem múlik. Az, hogy a kütyü kapcsolatban áll az Amazonnal nekem inkább azért fontos, mert így saját Kindle címmel rendelkezik, így közvetlenül e-mailről is tudok könyvet küldeni rá ahelyett, hogy a kábelekkel bíbelődnék. Sőt, az e-mail küldéshez készítettek egy külön funkciót is: ha a tárgy mezőbe beírom a „convert” szót, pdf esetén olvashatóvá nagyítja az egyébként sokszor apró betűméretet. A boltban árulnak az Amazonhoz nem kapcsolható készülékeket, amelyekre csak USB-kábelen keresztül tölthetők könyvek, e-mail küldésével nem.

Az olvasó számos fájlformátum beolvasására alkalmas, de én leggyakrabban a pdf-et, a mobit és olykor a Word-féle docot használom. A hivatalos és egyben legálisan letöltött könyveket tökéletesen megjeleníti, de pdf esetén a tördelés néha összekuszálódik (például saját magam által készített vizsgaanyagoknál), ha az e-mail tárgyába beírjuk a konvertáláshoz szükséges kulcsszót. Ez eleinte zavaró, de idővel megszokja az ember szeme.

Az már csak hab a tortán, hogy a készülék lehetővé teszi a könyvek mappák szerint történő elrendezését, így aztán a rendszerezést igazán szerető molyok – mint amilyen én nem vagyok –, kedvükre pakolgathatják az olvasmányokat témák, nyelv vagy bármi más alapján. Az olvasó emellett azt is megjegyzi, az adott könyvben épp hol tartunk, tehát nem kell aggódnunk, hogy a könyvjelző elvesztése esetén elveszítjük az olvasás fonalát.

A fent felsoroltak alapján csak ajánlani tudom ezt a kis szerkezetet, és bár számos más, talán olcsóbb márka létezik a piacon, én ragaszkodni fogok a Kindle-höz a jövőben is, mert az együtt töltött időnk során még sosem hagyott cserben, hihetetlen sokáig bírja töltés nélkül és nagyon praktikus kis jószág. Sosem fogja pótolni ugyan a nyomtatott könyvek nyújtotta élményt, ez biztos, de mindenképp megvannak a maga előnyei, ami miatt érdemes esélyt adni neki.

Tovább

B. A. Paris: Összeomlás

Hát ez volna az a könyv, amire minden hibája ellenére is szó nélkül öt csillagot adok; igazi izgulós, körömlerágós pszicho-thriller pont az ízlésemre szabva. Az utóbbi hónapokban egyébként is meg vagyok indulva a műfajért, a frissebb megjelenések közül (értsd: 2016-2017) végignyálaztam jó néhányat, így Rachel Abbott Aludj jól című könyvét vagy az Éles tárgyakat Gillian Flynntől, illetve a Csak egy árnyékot Karine Giébeltől. Ezeknek a könyveknek a műfaj mellett van még egy közös vonása: képtelen voltam letenni őket.

Az Összeomlás a B. A. Paris második kiadott műve és egyben az általam olvasott második könyve a Zárt ajtók mögött után, ami történetét tekintve nagyon hasonlít az itt boncolgatott írásra.

Fülszöveg: Ha önmagadban sem bízhatsz, kiben bízhatsz?

Azon az éjszakán kezdődött az erdőben.

Cass Anderson nem állt meg segíteni annak a nőnek az autóban, és az a nő immár halott.

Azóta néma telefonhívások teszik pokollá Cass életét, és biztos benne, hogy figyelik.

A bűntudat lassan felemészti, kezd mindent elfelejteni. Hogy bevette-e a gyógyszerét, hogy mi a háza biztonsági berendezésének a kódja, vagy hogy volt-e vér azon a késen a konyhában.

B. A. Paris, a „Zárt ajtók mögött” nagy sikerű szerzője újabb, meglepő fordulatokban bővelkedő pszichológiai thrillerét az olvasó garantáltan nem tudja majd letenni.

Az Összeomlás fókuszpontjában a tökéletes házasságban élő, tanárként dolgozó Cass áll, aki egy rémes vihar éjszakáján hazafelé tartva egy nő autója mellett halad el, őt másnap holtan találják. Innentől főhősünk életének örökös beárnyékolója lesz a bűntudat, amelyet a nő halála miatt érez, hiszen nem állt meg segíteni neki – pontosabban nem szállt ki, és kérdezte meg, segíthet-e –, holott feltehetően bajban volt. Ez a bűntudat kísérti mindennapjait egyre több és több furcsaság képében, befészkeli magát a gondolataiba, és az összeomlás szélére sodorja. A könyvnek nincs igazán aktív cselekménye a szó szoros értelmében, nincsenek váratlan akciójelenetek, inkább egyfajta mindent átható feszültség jellemzi. Az olvasó csak lapoz és lapoz – esetemben megveszekedetten nyomkodja az e-book reader releváns gombját –, hogy megtudja végre, hova vezet az a sok titokzatos történés.

A műfaj gyakorlottabb rajongóinak fejében persze már a könyv felénél elkezd körvonalazódni néhány lehetséges alternatíva a befejezés kimenetelét illetően, de azért – engem legalábbis – arcul csapásként ért a fordulat. Na és pontosan ez az, amit egy pszicho-thrillertől elvárok, ettől lesz jó az egész: a feszült várakozástól és az azt követő megvilágosodástól.

Annak ellenére, hogy egy igazi letehetetlen olvasmány volt számomra, tisztában vagyok a hibáival is. Először is senki az égvilágon nem menne el szó nélkül azon bizarr dolgok mellett, amiket Cass átél.

Főszereplőnk édesanyja korai demenciában szenvedett, így lánya saját feledékenységét e betegség kezdődő tüneteinek tulajdonítja. Ezt minden bizonnyal nehéz feldolgozni, nehéz szembenézni vele és még nehezebb elfogadni, mégis úgy gondolom, hogy egy átlagos ember eljutna arra a pontra, hogy komoly vizsgálatoknak vesse alá magát, hogy bebizonyosodjon valóban ettől a betegségtől szenved-e.

Emellett igazság szerint a könyv túlnyomó részében meglehetősen bosszantónak találtam Cass bűntudat miatti nyűglődését,

és már az első néhány oldal után sem értettem, miért érezte úgy, hogy titokban kell tartania a nővel való találkozást. Ráadásul eleve kérdéseket vet fel, hogy ez a bizonyos nő egy olyan éjszakán, mint a könyvben leírt, miért a környék lehető legsötétebb szegletébe szervez találkozót.

Mielőtt folytatom, szeretném leszögezni, hogy az olvasást nálam mindig enyhe szakmai ártalom hatja át. Egyrészt magyar szakot végeztem, másrészt fordítóképzésben vettem részt, így aztán a tanultak alaposan a fejembe égtek, és egyfajta áldásos átokként lengik körbe a mindennapjaimat. Igen kritikusan tudom szemlélni a helyesírást és a szóhasználati hibákat (értsd: egyszer a dugóban ülve kiszúrtam egy helyesírási hibát az út másik oldalán lévő étterem tábláján), ami sokszor már számomra is bosszantó.

Ami borzasztóan zavaró volt nekem – és ez nem az írás minőségéből fakad –, az a fordítás bizonyos részei. Az amely vonatkozó névmás eltúlzott és nem megfelelő helyen történő használata újra és újra visszatért, és csak nehezen engedte el a figyelmemet. Nincs az az ember (na jó, biztosan akad ilyen, de ritka), aki élőbeszédben ezt a vonatkozó névmást használná az ami helyett. Ezektől az amelyektől a párbeszédek nehézkesnek és túl mesterkéltnek hatnak:

– Igen, akivel pár hete együtt ebédeltem Bowburyben, azon a partin ismerkedtem meg vele, amelyre Rachel vitt el.

– Talán rosszul csuktad be, és kinyílt – mondja. – Talán éppen ez okozta a zajt, amelyet hallottál.

–  Miután megszabadultam tőle, megnéztem a brosúrát, amelyet a konyhában hagytál, és megtaláltam benne az ügyfél szerződéspéldányát.

A másik ilyen dolog, ami szöget ütött a fejemben az üldöztetési mánia kifejezés létjogosultsága. Számomra nagyon idegen a hangzása, egyértelműen üldözési mániának mondanám, ugyanakkor találtam precedenst az üldöztetési mániára is. Ez létező szó?

Mindent összevetve egy igen izgalmas, három napos olvasmányban volt részem, amit még a kocsiban, sötétedés után sem bírtam letenni. Az utolsó oldalaknál igen erősen üzentem az univerzumnak, hogy tartsanak ki a piros lámpák és a forgalom araszolása a könyv befejezéséig. Voltak hibái a történetnek? Akadtak, igen. Erőltetett volt néhol a cselekmény? Előfordult. DE ezek egyáltalán nem zavartak, mert a történések olyan erővel sodortak magukkal, hogy csak utólag átgondolva fedeztem fel őket.

Értékelés: 5/5

Tovább

Brittainy C. Cherry: Lebegés

Azt gondolom, az olvasás sokban hasonlít a szerelemre. Először is meglátod a borítót, ami alapján eldöntöd, érdemes-e a könyv a figyelmed akár egy apró szegletére is, majd vagy továbbsétálsz, vagy adsz neki egy esélyt. A fülszöveg, mint az első randi, megpecsételheti a kapcsolat folytatását, sikerét vagy bukását. Végül azonban mégiscsak a kémia dönt, ami az első néhány oldal elolvasása után vagy megszületik, vagy nem.

Kicsit így voltam én is a Lebegéssel, bár a borító ezúttal viszonylag kevés szerepet játszott a választásomban, annak ellenére, hogy jobban belegondolva sejtethette volna, hogy ez nem lesz nekem való. Valójában nem rajongok azokért a könyvekért, amelyek gombamód szaporodnak manapság, címlapjukon ruhátlan vagy kevésbé ruhátlan férfiakkal/nőkkel, olykor erős szexuális töltettel, mert akarva akaratlan olyan történetekre asszociálok belőlük, mint a Szürke ötven árnyalata, illetve az azóta felkapott erotikus irodalom műfaja, amely igencsak távol áll az ízlésemtől. Emellett az utóbbi időben úgy alakult, hogy a romantikus könyvek iránti érdeklődésem is jócskán megkopott. Félreértés ne essék, szeretem, ha van romantikus szál a történetben, sőt igénylem is, de – hacsak nem kiemelkedően lenyűgöző a történet – nem kedvelem, ha a romantikus vívódás adja az egyetlen alapkoncepciót. A Lebegés valahol félúton jár a két műfaj között, így számomra nem volt a legszerencsésebb választás.

Fülszöveg: Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar. Tristan csókja haragos volt, és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém. 

Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk rejlő démonok legyőzéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!

Tehát a kémiára visszatérve: ez a könyv és én nem igazán találtuk meg a közös hangot, így történhetett, hogy egy hónapomba telt kiolvasni. Sajnos eleve túl nagy elvárásokat támasztottam irányába, miután a Molyon 90%-os értékelést kapott. Biztos vagyok benne, hogy a maga műfajában nagyon jó olvasmányról van szó, nem lehet véletlen, hogy ennyi embernek tetszett, engem azonban félrevezetett a fülszöveg. Mindenesetre nem szeretek könyvet félbehagyni, ha nem muszáj, így magamra kényszerítettem, és az olvasás kezdeti döcögése egész gördülékennyé vált, így a második felén két nap alatt túljutottam. De ez inkább az elszántságomnak köszönhető, mint a könyv értékeinek.

Mielőtt folytatnám, azért azt szeretném leszögezni, hogy minden tiszteletem az írónőé, aki könyvkiadóknál történő házalás helyett saját maga oldotta meg a publikálást. Saját bevallása szerint azért tette ezt, mert úgy gondolta, hogy az esetleges visszautasítások írói kedvét szegnék, ezt megelőzvén a könyv szerkesztésének és kiadásának minden lépését maga végezte, ami szerintem nagyon ambiciózus vállalkozás.

Nézzük, mink van tehát: adott egy nő és egy férfi, mindkettőt megtépázta a múlt, mindkettő szíve összetört, mindkettő a másik segítségével próbálja begyógyítani a sebeket. Továbbá az egészhez enyhe erotikus színezet társul néhány bekezdéses leíró részekkel. Annak ellenére, hogy nem vagyok sem a műfaj szakértője, sem rajongója, úgy éreztem, egymást érik az ismétlések ezekben a leírásokban, és tulajdonképpen mintha valamiféle űr kitöltésére szolgáltak volna, nem adtak hozzá a könyv értékéhez.

Emellett a történet kulcsmotívuma a gyász, illetve annak feldolgozása. Az elmúlt 1,5 évben meglehetősen szoros kapcsolatba kerültem ezzel az érzéssel, így ezt a részt teljes mértékben át tudtam érezni, annak ellenére, hogy az én gyászom természete egészen más jellegű, mint a főszereplőké. Ezzel a zsibbasztó fájdalommal való küzdelem hatja át a könyv minden sorát, valójában még az erotikus részeket is. Bár megértem, milyen érzéseket próbált az írónő kicsalni az olvasóból, sokszor mégis erőltetettnek és mesterkéltnek éreztem, és tulajdonképpen nem ért el a szívemig úgy, ahogy kellett volna.

Az erotikán túl, vagy éppen annak hozadékaként egy újabb kötelező modern elem az iszonyú közönségesen viselkedő, de jó szándékú legjobb barátnő. Ugyan írott formában még nem volt „szerencsém” ehhez a karaktertípushoz, az amerikai vígjátékok kiküszöbölhetetlen elemévé vált. Ékes példája ennek a Rossz anyák, a Hogyan legyünk szinglik vagy a Csajok hajnalig. Ez a szereplő legtöbbször nagyszájú, szókimondó, harsány személyiség, aki a legnemesebb férfi testrész legalább tíz szinonimáját ismeri, továbbá minden gondolata és megnyilvánulása a szex körül forog. Általában a főszereplő – jelen esetben Lizzie – ellenpólusaként, egyfajta szárnysegédként funkcionál. Belőlem kicsit visszatetsző érzéseket vált ki ez a humorosnak szánt karakter, mind a vásznon, mind írott formában, ráadásul teljesen sablonos figura, akivel nem igazán tudok mit kezdeni.

A Bridget Jones-sorozatból ismert (legalábbis engem rá emlékeztető) hebehurgya anyafigura is megjelenik a könyvben. A gyász számára sem ismeretlen érzés, a férje elvesztése után keletkezett űrt sorozatos melléfogásokkal próbálja kitölteni, amit főszereplőnk mély elítéléssel figyel. Kapcsolatuk igazából nincs komolyabb mélységeiben ábrázolva, ráadásul az ember úgy érzi, hogy a gyászt megélő anyaként sokkal mélyebb kötelék kellene, hogy a hasonló érzéseket átélő lányához kösse.

Mindezt pedig kapjuk egy kisvárosi környezetben elhelyezve, ami engem a Gilmore Girls Stars Hallowjára emlékeztetett (de lehet, hogy csak azért, mert éppen a harmadszori újranézés közepén járok). Igazából kedvelem a kisvárosi hangulatot (az előbb említett Gilmore Girls és az Everwood az abszolút kedvenc sorozataim közé tartoznak) annak ellenére, hogy tudom, vannak kissé kisarkított elemei, úgy, mint a mindenkiről pletykáló ismerősök, a városi közgyűlés és az azt követő halvacsora.

A végén azért még kapunk egy krimibe illő csavart is, ami egy kicsit feldobja a szenvedés-kéjelgés váltakozását, mert azt éreztem, hogy ez a könyv erről szólt. Egymást váltják a felidézett emlékképekből táplálkozó gyászhangulat és az erotikusnak szánt bekezdések, néhol némi átfedés is van a kettő között. Tehát ez a krimis elem nem volt úgy istenigazából előkészítve, de amikor már halványan felsejlett, sejteni lehetett, hova vezet. Nos, ez volt a könyv legizgalmasabb néhány oldala, azt hiszem. A többit olyan ímmel-ámmal olvastam.

Összességében a Lebegés egy egész jó alapötlet felszínes megvalósulása. Az emberi kapcsolatok és jellemek nincsenek megfelelő mélységekben ábrázolva, így az ember egyik szereplővel sem tud rendesen azonosulni, egyik karaktert sem érzi közel a szívéhez. Írónk idekap-odakap, néha behoz egy is konfliktust, amit aztán hamar el is simít; az egész könyvben valahogy ezt a kapkodást éreztem.

Sajnálom, hogy egy ilyen jó értékelést kapott könyvről nem tudtam ódákat zengeni, de ez elég sokszor megesik velem: nekem például egy 79%-osra értékelt Ízek, imák, szerelmek simán eléri a 90%-ot. Valószínű ez esetben túl magas elvárásokat támasztottam felé, fordulatokra, érzelmi hullámokra számítottam, sírni és nevetni akartam egy oldalon belül, ahogy mondjuk egy Mielőtt megismereteleken, de ezek az érzések sajnos elmaradtak.

Végül, akit esetleg érdekel, nimfomán szereplőnk néhány SPOILERES mondatban összefoglalta a sztorit, amiben igazából minden benne van:

Amikor meghalt a férjed, és te eltűntél egy évre, majd visszajöttél, de annyira ki voltál borulva, hogy kefélni kezdtél egy seggfejjel, akiről később kiderült, hogy nem is seggfej, csak egy szerencsétlen flótás, ráadásul hozzád hasonló világfájdalma van, mert meghalt a felesége meg a fia? Aztán a kefélésből valami bonyolult erotikaland lett, amelyben mindketten valaki másnak képzeltétek magatokat, de aztán egy nap rájöttetek, hogy önmagatok akartok lenni, és egymásba szerettetek. Aztán te megtudtad, hogy a férjednek köze volt a csávó családját ért szerencsétlenséghez, szarul kezelted a helyzetet, mire a pasi lelécelt, de valamilyen oknál fogva úgy gondolta, teljesen rendben van, ha apró üzenetekkel bombáz továbbra is. Persze csak azt érte el velük, hogy még jobban összezavart, és még tovább növelte a fájdalmadat, és te másra sem tudtál gondolni, csak arra, hogy „ó, a büdös életbe, olyan, mintha  minden hónapban négy héten át menstruációs görcseim lennének, és már fagyit sem ehetek mert a forró könnyeim felolvasztják, amikor belesírok az algidás dobozba.

Értékelés: 2/5

Tovább

A KEZDETEK

Kedves Látogató!

Épp az első bejegyzésemet olvashatod, amivel remélem, valami új és maradandó veszi kezdetét. Ugyan a blog még nagyon kezdeti stádiumban van, de annyi talán már kiderült belőle, hogy alapvetően a könyvek és az olvasás állnak majd a középpontjában.

Bevallom, a cím kiválasztása okozta a legnagyobb kihívást, ugyanis csupa sablon és klisé jutott eszembe Végül létrejött az A Million Lives, a Million Places – mert számomra ez mindent elmond arról, mit jelentenek a könyvek. Az olvasás olyan, mint egy csepp mágia a mindennapok unalmában: lehetővé teszi millió élet átélését, millió hely megismerését egyetlen lépés megtétele nélkül. Mesés világokba kalauzol, elképesztő kalandokba sodor és az életről tanít.

Igazi mindenevő könyvmoly vagyok, kimondottan kedvenc műfajt nem tudnék megnevezni. Voltak és vannak disztópikus fellángolásaim, romantikus korszakaim, és olykor elolvasok négy krimit egymás után. Egy fordulatos cselekménnyel már el lehet nyerni a szívemet. Emellett nagyon szeretek adaptációkat nézni, összehasonlítani a filmeket a könyvekkel, és ha úgy van, a fennhangon azt mondani “Márpedig a könyvben ez nem így volt!” – a körülöttem lévők nagy örömére.

Szeretném, ha ez a blog meghozná a kedvet az olvasáshoz, illetve vélemények formájában némi támpontot nyújtana más molyoknak az olvasmányok kiválasztásához.  Ugyanakkor egy kicsit magamnak is írok, hogy sok-sok hónap és év távlatából se szürküljenek el az emlékezetemben az olvasástól kapott élmények.

Amire tehát számítani lehet: könyvajánlók, vélemények (legyen az pozitív vagy negatív) és egyéb, a könyvekhez szorosan és kevésbé szorosan kötődő témák.

Remélem, örömötöket lelitek majd az olvasásban és megtaláljátok mindazt, amire szükségetek van.

Szép napot:
Anna

Tovább