B. A. Paris: Összeomlás

Hát ez volna az a könyv, amire minden hibája ellenére is szó nélkül öt csillagot adok; igazi izgulós, körömlerágós pszicho-thriller pont az ízlésemre szabva. Az utóbbi hónapokban egyébként is meg vagyok indulva a műfajért, a frissebb megjelenések közül (értsd: 2016-2017) végignyálaztam jó néhányat, így Rachel Abbott Aludj jól című könyvét vagy az Éles tárgyakat Gillian Flynntől, illetve a Csak egy árnyékot Karine Giébeltől. Ezeknek a könyveknek a műfaj mellett van még egy közös vonása: képtelen voltam letenni őket.

Az Összeomlás a B. A. Paris második kiadott műve és egyben az általam olvasott második könyve a Zárt ajtók mögött után, ami történetét tekintve nagyon hasonlít az itt boncolgatott írásra.

Fülszöveg: Ha önmagadban sem bízhatsz, kiben bízhatsz?

Azon az éjszakán kezdődött az erdőben.

Cass Anderson nem állt meg segíteni annak a nőnek az autóban, és az a nő immár halott.

Azóta néma telefonhívások teszik pokollá Cass életét, és biztos benne, hogy figyelik.

A bűntudat lassan felemészti, kezd mindent elfelejteni. Hogy bevette-e a gyógyszerét, hogy mi a háza biztonsági berendezésének a kódja, vagy hogy volt-e vér azon a késen a konyhában.

B. A. Paris, a „Zárt ajtók mögött” nagy sikerű szerzője újabb, meglepő fordulatokban bővelkedő pszichológiai thrillerét az olvasó garantáltan nem tudja majd letenni.

Az Összeomlás fókuszpontjában a tökéletes házasságban élő, tanárként dolgozó Cass áll, aki egy rémes vihar éjszakáján hazafelé tartva egy nő autója mellett halad el, őt másnap holtan találják. Innentől főhősünk életének örökös beárnyékolója lesz a bűntudat, amelyet a nő halála miatt érez, hiszen nem állt meg segíteni neki – pontosabban nem szállt ki, és kérdezte meg, segíthet-e –, holott feltehetően bajban volt. Ez a bűntudat kísérti mindennapjait egyre több és több furcsaság képében, befészkeli magát a gondolataiba, és az összeomlás szélére sodorja. A könyvnek nincs igazán aktív cselekménye a szó szoros értelmében, nincsenek váratlan akciójelenetek, inkább egyfajta mindent átható feszültség jellemzi. Az olvasó csak lapoz és lapoz – esetemben megveszekedetten nyomkodja az e-book reader releváns gombját –, hogy megtudja végre, hova vezet az a sok titokzatos történés.

A műfaj gyakorlottabb rajongóinak fejében persze már a könyv felénél elkezd körvonalazódni néhány lehetséges alternatíva a befejezés kimenetelét illetően, de azért – engem legalábbis – arcul csapásként ért a fordulat. Na és pontosan ez az, amit egy pszicho-thrillertől elvárok, ettől lesz jó az egész: a feszült várakozástól és az azt követő megvilágosodástól.

Annak ellenére, hogy egy igazi letehetetlen olvasmány volt számomra, tisztában vagyok a hibáival is. Először is senki az égvilágon nem menne el szó nélkül azon bizarr dolgok mellett, amiket Cass átél.

Főszereplőnk édesanyja korai demenciában szenvedett, így lánya saját feledékenységét e betegség kezdődő tüneteinek tulajdonítja. Ezt minden bizonnyal nehéz feldolgozni, nehéz szembenézni vele és még nehezebb elfogadni, mégis úgy gondolom, hogy egy átlagos ember eljutna arra a pontra, hogy komoly vizsgálatoknak vesse alá magát, hogy bebizonyosodjon valóban ettől a betegségtől szenved-e.

Emellett igazság szerint a könyv túlnyomó részében meglehetősen bosszantónak találtam Cass bűntudat miatti nyűglődését,

és már az első néhány oldal után sem értettem, miért érezte úgy, hogy titokban kell tartania a nővel való találkozást. Ráadásul eleve kérdéseket vet fel, hogy ez a bizonyos nő egy olyan éjszakán, mint a könyvben leírt, miért a környék lehető legsötétebb szegletébe szervez találkozót.

Mielőtt folytatom, szeretném leszögezni, hogy az olvasást nálam mindig enyhe szakmai ártalom hatja át. Egyrészt magyar szakot végeztem, másrészt fordítóképzésben vettem részt, így aztán a tanultak alaposan a fejembe égtek, és egyfajta áldásos átokként lengik körbe a mindennapjaimat. Igen kritikusan tudom szemlélni a helyesírást és a szóhasználati hibákat (értsd: egyszer a dugóban ülve kiszúrtam egy helyesírási hibát az út másik oldalán lévő étterem tábláján), ami sokszor már számomra is bosszantó.

Ami borzasztóan zavaró volt nekem – és ez nem az írás minőségéből fakad –, az a fordítás bizonyos részei. Az amely vonatkozó névmás eltúlzott és nem megfelelő helyen történő használata újra és újra visszatért, és csak nehezen engedte el a figyelmemet. Nincs az az ember (na jó, biztosan akad ilyen, de ritka), aki élőbeszédben ezt a vonatkozó névmást használná az ami helyett. Ezektől az amelyektől a párbeszédek nehézkesnek és túl mesterkéltnek hatnak:

– Igen, akivel pár hete együtt ebédeltem Bowburyben, azon a partin ismerkedtem meg vele, amelyre Rachel vitt el.

– Talán rosszul csuktad be, és kinyílt – mondja. – Talán éppen ez okozta a zajt, amelyet hallottál.

–  Miután megszabadultam tőle, megnéztem a brosúrát, amelyet a konyhában hagytál, és megtaláltam benne az ügyfél szerződéspéldányát.

A másik ilyen dolog, ami szöget ütött a fejemben az üldöztetési mánia kifejezés létjogosultsága. Számomra nagyon idegen a hangzása, egyértelműen üldözési mániának mondanám, ugyanakkor találtam precedenst az üldöztetési mániára is. Ez létező szó?

Mindent összevetve egy igen izgalmas, három napos olvasmányban volt részem, amit még a kocsiban, sötétedés után sem bírtam letenni. Az utolsó oldalaknál igen erősen üzentem az univerzumnak, hogy tartsanak ki a piros lámpák és a forgalom araszolása a könyv befejezéséig. Voltak hibái a történetnek? Akadtak, igen. Erőltetett volt néhol a cselekmény? Előfordult. DE ezek egyáltalán nem zavartak, mert a történések olyan erővel sodortak magukkal, hogy csak utólag átgondolva fedeztem fel őket.

Értékelés: 5/5